Az Alexandra ingyenes kulturális magazinban megjelent interjú.
Könyvjelző
VII. évfolyam, 9. szám
2011. szeptember
Hitelesen megírni
Lovas Nagy Annával Matkovich Ilona beszélgetett
„Gyerekkoromban irigyeltem a hermafroditákat. Elképzeltem minden nemtől való függetlenségemet. Elképzeltem, önmegtermékenyítő vagyok. Nemzek és szülök, benépesítek, ne legyek így. Ne legyek ilyen kurvára egyedül.”
- A Verazélet című első prózaköteted a nők közti szerelemről szól. A pimaszul nem hagyomány- kompatibilis regény tűpontos, lüktető mondatokban, lírai hangon beszél találkozásokról, elválásokról, érzelmekről, erotikus vágyakról. Mondanál valamit a könyv születésének körülményeiről?
- Egy időben úgy alakult az életem, hogy folyamatos partnerkeresésben voltam, rengeteg új emberrel ismerkedtem meg. Nők beszéltek nekem a múltjukról, a családról, mint a legelső traumatizáló tényezőről, fontos történelmi változásokon átesett nők, olyan történelemből kibeszélő nők, amit a férfiak csináltak, igazgattak. A nők elbeszélései másként árnyalják a történeteket. Kifejezetten törekedtem a szövegszépségre, ezzel akartam oldani, ellensúlyozni a sok brutalitást, amit a könyvben leírtam.
- De a szenvedés közös emberi és női tapasztalat
- Szeretném, hogy akik elolvassák, észrevegyék, a könyv hőseinek alapélménye univerzális. A szerelem, az elvesztés, az újra megtalálás, a barátság nemtől és identitástól független.
-Korábban már jelentkeztél versekkel és novellákkal irodalmi lapokban.
- Én is versekkel kezdtem az írást, mint sokan mások. Szorongó fiatal lányként küldtem verseket az Élet és Irodalomnak, ahol, bár ígéretet kaptam rá, mégsem jelentem meg. Ez megnyirbálta az önbizalmamat, úgy éreztem, méltatlan vagyok a megjelenésre, nem vagyok elég jó. Ezután nagyon sokáig nem próbálkoztam, csak a barátok szórakoztatására és a szerelmeimnek írtam szabad verset, prózatöredéket. Eközben rajzoltam, folyóiratokat, könyveket, például az Amit tudni kell a zsidóságról című kötetet illusztráltam. Ebben a bibliai történethez kapcsolódó ünnepekhez rajzoltam képeket. De lassan a súlypont ismét átbillent az írás javára. Beiratkoztam írószemináriumokra, ahol elég bátorítást kaptam ahhoz, hogy ismét küldjek írásokat irodalmi lapoknak. Az Élet és Irodalom, az Irodalmi Centrifuga, a Szombat zsidó kulturális folyóirat, és a Kalligram is közölte az írásaimat. A Verazélet az első kötetem, és prózában gondolkodom a következő könyvről is, amelynek félig kész kézirata már az íróasztalfiókban fekszik.
- Elképzelhető, hogy sokan önéletrajzi regényként olvassák majd a kötetet. Nem tartasz attól, hogy már az elején beskatulyáznak?
- Sokféle skatulyába lehet egy szerzőt tenni, és sokféle meleg író van, akik különböző hangokon szólalnak meg. A különbség a személyes-érzelmi háttérrel függ össze. Ha a szerző nemi identitását hangsúlyozzuk, elvész a lényeg, a mű maga. Nem szerencsés, ha túlbeszéljük a szerző vállalt identitását, mert ez befolyásolja a mű olvasatát és értelmezését, és ez nem függ össze az esztétikai értékével.
- Mit gondolsz, mire vágyik az olvasó, ha egy meleg témájú regényt vesz a kezébe?
-Csak az írói szándékról beszélhetek: hitelesen megírni. Kaphat az író bélyeget, nőíró, leszbikus, periferikus, mégsem lehet nem felvállalni. Lesznek majd más könyvek, más témáról. Női szerző vagyok, aki íróként nem csak egy szűk rétegnek szeretne írni. Annyira sokfélék vagyunk, és meg van bennem a nem múló késztetés, eloszlatni a másságról kialakult sztereotípiát. Bízom benne, hogy az olvasóim talán közelebb kerülnek ahhoz, hogy a melegeket egyenrangú emberként fogadják el.
- Voltak előolvasóid? Kikérted-e tapasztalt pályatársak véleményét?
-Kaptam bőven biztatást, és olyan tanácsot is, hogy „meleg regénnyel nem szokás írói pályát kezdeni”. A marginalitás mindig kockázatos. Magyarországon nagyon rég nem jelent meg szépirodalmi mű ilyen tárgyban. Az első Galgóczy Erzsébet Határon innen és túl, a második Gordon Agáta Kecskerúzsa volt. Mindkettőre emlékezetesen negatívan reagált az irodalomkritika. A nőírókkal szemben van egy fenntartás, úgy érzékelem. Ez a könyv lesz a női tapasztalat sűrítménye. Mondjuk azt, hogy az irodalom apanyelven várja el, hogy megszólaljanak a nők. Az apanyelv egy kialakult nyelv, az anyanyelv pedig most van kialakulóban.
-Bár, az irodalomban szeretnél érvényesülni, pénzkereső foglalkozásként ízre, szagra és formára egyedülálló mézeskalácsokat sütsz, és hozol kereskedelmi forgalomba.
-Ezt a szakmát találtam ki magamnak, életben maradás, gyerek nevelés és az alkotás kompromisszumaként. A mézesbábos munka nagyon szórakoztató pénzkereset. Sosem leszek hagyományőrző olyan módon, hogy lemásolom a régit. Eredeti motívumokkal, főleg mesékből dolgozom. Szívesen kísérletezek, megformáztam már a Dohány utcai zsinagóga makettjét is. Egyetlen vagyok az országban, aki zsidó tárgyú mézeskalácsot készít; mézeskalácsból rabbit, hanukára hanukia (nyolcágú) gyertyatartót. Legutóbb a budapesti Pozsonyi Piknikre készültem zsidó mézeskaláccsal, de a rendezvény idén nem csak a mézeskalácsról szólt. Egy formálódó, a közelmúltban alakult női irodalmi csoport tagjaként is bemutatkoztam. A Re:Lit internetes antielitista művészeti és közéleti folyóiratként publikációs felületet szeretne biztosítani a perifériára szorult irodalomnak és művészeti ágaknak. Az alapítók közt lévő Bódis Kriszta író, rendező elképzelése a szóbeli költészet megjelenítése, alkalmat adni a megszólalásra, például az Ózd melletti Hétes telepen élő alkotóknak, akik közül nem mindenki van az íráskészség birtokában.
- A mentoroddá lett Bódis Kriszta így nyilatkozik: „Lovas Nagy Anna igazi self made woman. Amennyire ismerem őt, pontosabban az útját inkább, úgy érzékelem, hogy itt egy traumatikus indulás, aztán egy kétségbe esett túlélő küzdelem simul el, emelkedik, fogalmazódik”.
Folytathatnánk a beszélgetésünket azzal, ki Lovas Nagy Anna?
- Budán kezdtem az életet, és két évtizedet éltem a VIII. kerület legproblémásabb Magdolna negyedében. Most újra itt élek, ahol felnőttem, Budán. Apámat sohase ismertem. Anyámat négy éves koromban láttam utoljára, akkor külföldre ment, és soha többé nem találkoztunk. Koldusszegény, vallásos házaspárnál nevelkedtem egy városmajori hármas társbérletben, negyedik gyerekként. Brutális körülmények között laktunk hatan egy 20 nm2-es szobában, de átjártam, a jó szagú, ízléses lakásokba, és négyévesen tudtam, mi a melanzs. A szép szeretése, a klasszikus zene, és általában a művészetekkel való foglalkozás a jómódú szomszéd nénik társaságában ragadt rám. Tíz éves koromig vártam haza az anyámat, minden este úgy feküdtem le, hogy reggel felébredek, és majd jön értem. Egy nap rájöttem, ez nem fog bekövetkezni, és rossz, töröm zúzom gyerekké váltam. Az általános iskola után elszöktem otthonról, majd állami gondozásba kerültem. Ezzel nyílt ki a világ, a „Felszab” téri egyetemisták közé, és sakkozni jártam a Belvárosi kávéházba. Mindig tudtam magamról, hogy leszbikus vagyok, de férjhez mentem, mert gyereket akartam, és az akkori tudásom szerint, ennek ez volt a módja. Egyedül tartottam el a családot. Üvegbizsut készítettem, textilbabákat, ruhákat varrtam, zsidó kegytárgyakat gyártottam. Férjem korábban rabbiképzőbe járt, így megismertem a zsidó hagyományt, és gyermeküket is eszerint neveltük.
- Éltetek egy rövid ideig Izraelben is.
- A rendszerváltás előtti évben mindent felszámoltunk, Izraelbe költöztünk, ahol nem sikerült beilleszkednünk a társadalomba, és fél év elteltével hazajöttünk. Ismét a semmiből kezdtem új életet a Magdolna utcai egyszobás lakásban, de most már egyedül a gyerekkel. A válás után több munkahelyen is dolgoztam, de semmire nem volt elég a pénz, és akkor kitaláltam a mézeskalácsosságot. Onnantól kezdtem lábra állni. A gyereknek persze sosem volt könnyű mellettem. Izgult, mit fognak szólni, ha kiderül, az anyja leszbikus, hiszen ketten jártunk érte az iskolába a barátnőmmel. Azt vettem észre, minél nyíltabban felvállalom ezt, annál kevésbé érnek atrocitások. Csak szemrebbenés van, vagy csendek, egy olyan társadalomban, amely elutasít minden különbözést.
- Az írás és mézesbábosság mellett öt éve vezeted a Zártkörű lányok című műsort a Tilos Rádióban.
- Vágyódtam Tilos Rádió-s lenni, és amikor alkalom nyílt, boldogan fogadtam el a felkérést. A műsorban nem csak leszbikus alkotók, és közéleti szereplők szólalnak meg – a szubkultúra programjaival, vonulataival foglalkozunk, és az aktuális nőművészeti eseményekkel. A leszbikus műsor vezetése, örökség, és nagyon remélem, nem szakad meg a frekvenciaengedély lejártával, mert visszatérően megkondulnak a vészharangok, és a jelenlegi koalíciónak sosem volt kedvence a Tilos.
- Részt veszel a magyarországi meleg mozgalomban?
-Alapítója voltam a Labrisz Leszbikus Egyesületnek. Bizonyos helyzetekben nagyon is fontos felvállalni az identitást. Régen tervezek egy leszbikus szerelmi variánsokat tartalmazó kézikönyvet, amelynek Leszbikus Párnakönyv lesz a címe. Ez eltér a megszokott, káma szutrához hasonló aktus bemutatásától, több hangsúlyt fektetve az identitás megjelenítésére, mert a leszbikusság csupán összefoglaló elnevezése annak a sokszínűségnek, ami az alkalmi kapcsolattól, a házassággal azonos együttélésig terjed. Szeretném mindezt humoros formában, képpel és szöveggel létrehozni.
